Napról napra egyre erősebbnek érzem magam itt bent. Egyre inkább hiszem, hogy annak ellenére, hogy rengeteg barátban csalódtam és döftek hátba még mindig pozitív maradtam. Igazából erősebb vagyok. Igen, tényleg igaz, hogy ahol legyőztek, ott leszel legyőzhetetlen. Hihetetlen milyen támasza voltam magamnak - ami furán hangzik - de mindig volt valami belső hang, ami arra ösztönzött, hogy ez nekem semmi. Ennél már nem lehet rosszabb, vagy... ennél rosszabbat is kibírsz majd, csak csináld mindig végig. - hiszek és bízok magamban. csak magamban. megtanultam...- Rájöttem, hogy tényleg senkire nem támaszkodhatsz, csak magadra. Mert ha mindenki elhagy, akkor egyedül maradsz, és ha nem tanultál meg együtt élni - és nem csak létezni - önmagaddal, ha nem barátkoztál meg a gondolattal hogy egyszer lent is leszel és cudar szar lesz, akkor bizony bele fogsz dögleni. Én is pont ezt éreztem, mert sosem gondoltam volna, hogy egyszer megkapom "nem kellesz nekem" vagy "nem hiszem, hogy lehetne ez olyan mint xy éve" vagy a legjobb, ismétlem mindenben első barátnőd egyszerűen megszünteti a kapcsolatot veled és annyit nem mond, hogy"cső, ribanc, ennyi volt", akkor tényleg csak ülsz a szobádban és sírsz, mint egy idióta, hogy "én ezt nem érdemlem meg". Itt nem az a lényeg, hogy mit érdemelsz és mit nem. Rég nem igazságos semmi.
Itt nem az a lényeg, hogy elesel... hanem hogy felállj.
ha százszor esem el... akkor százegyszer fogok felállni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése